|
|
| Miután a Celtics drámai csatában elveszítette az 1958-as döntõt, az ember joggal gondolhatta, hogy Auerbach és a vezetõség aktív diplomáciát folytat a nyáron, hisz az elõzõ szezon ékes bizonyítéka volt annak a kijelentésnek, miszerint Bill Russell nélkül a Boston halálra van ítélve. Ugyan e vélemények némileg elferdítették az igazságot, de tény: Bill jelenléte elképesztõ tartást adott a csapatnak, s mellette társai magabiztosabbá, jobb játékossá váltak. Auerbach azonban, mit sem törõdve a kritikákkal, szinte alig változtatott a kereten Auerbach bízott fiaiban, legfõképp Russellben. Jól tette! Az idényben 23-as lepattanóátlagot produkáló center és a Cousy-Sharman duó által vezényelt hátsó udvar káprázatos, 52-20-as alapszakaszmutatóhoz segítette a Bostont, és már-már szemtelenül könnyedén jutottak el a nagydöntõig. Oda, ahol az év újonca, a drafton elsõként elkelt Elgin Baylor csapata, a George Mikan- korszak (1954) végeztével jobbára csak vergõdõ, s hosszú idõ után a helyes ösvényt végre meglelni látszó Minneapolis Lakers várt rájuk. De hiába! Russellék elszántabbak voltak, mint valaha, s fikarcnyi esélyt nem adtak ellenfelüknek. Négy, viszonylag sima mérkõzésen kiütötték a tehetséges Lakerst. A bostoni dominanciát fényesen tükrözte az a tény, hogy az Év NBA-csapatába és az All-Star-gálára három Celtics-est választottak be, illetve hívtak meg. Név szerint Bill Russellt, Bob Cousyt és Bill Sharmant. Miután a Boston megszerezte fennállása második bajnoki címét, a "kelta-szurkolók" káprázatos álomutazásban részesültek. Az 1959-es sikert követõ közel tíz év a csapat szárnyalásáról és a liga többi csapatának kioktatásáról szólt. 1960-ban és 1961-ben a nagy riválist, a St. Louis Hawkst ismét eléjük vetette a sors. De hiába Bob Pettit és Cliff Hagan 40-50 pontjai, a Celtics megbosszulta az 1958-as blamázst. Itt álljunk meg egy pillanatra! A 61-es döntõt követõen, tizenegy csodálatos szezon után (1950-1951-ig Washington Capitols, 51-61-ig Celtics), négy bajnoki gyûrûvel az úján és még számos egyéni elismeréssel a háta mögött, Bill Sharman, Bob Cousy elmaradhatatlan társa befejezte pályafutását. Elvesztése pótolhatatlan veszteséget jelentett volna bármely klub számára. Kivéve a Bostont. Auerbach ismét fantasztikus edzõi kvalitásairól tett tanúbizonyságot azzal a lépéssel, mellyel az addigi cserét, Sam Jonest (18, 4 pont) tolta Cousy mellé, aki zökkenõmentesen átvette a megárvult pozíciót. A Sharman nélküli, de "Mr. Clutch-ot" soraiban tudó Celtics, 60-20-as gyõzelmi mutatóval abszolválta az 1962-es alapszakaszt, és esélyük nyílt egymás után negyedszerre is megvédeni az NBA-trónját. A trónkövetelõ nem lehetett más, mint a minneapolisi fagyokat kaliforniai napsütésre cserélõ Los Angeles Lakers. Sétagaloppról már szó sem lehetett, hisz az 1959-es Lakers halvány lenyomata volt a 60-as évek elején drasztikus módon megerõsített kaliforniaiaknak. Elgin Baylor, és a másodéves Jerry West emberfeletti produkciója (mindkettõjük 30 pont felett termelt az idényben). valamint a kiegészítõ emberek - Rudy Larusso, Jim Krebs és Frank Selvy -, akik tökéletesen beleillettek a két szupersztárra kihegyezett játékrendszerbe, még a legvérmesebb Celtics-rajongókat is óvatosságra intette. De hogyan is lehetett legyõzni azt a Bostont, ahol a labda a liga legördögibb irányítójának (a 60-as évekre az idõ vasfoga már látszott Cousy játékán, így e jelzõ helytállóbbnak tûnik) kezében volt? A palánkok alatt természetesen a szorgosan "takarító", és mentalitása, hozzáállása energiabombaként csapattársaira ható Russellt találtuk, kintrõl Heinsohn célzott, akinek keze "Sztálin-orgonához" hasonlóan folyamatosan bombázta az ellenfelét, annyi különbséggel, hogy a bedobó hatásosabb fegyvernek bizonyult. Na és persze Sam Jones, aki a lehetõségtõl megtáltosodva vezéregyéniséggé nõtte ki magát. Hogyan lehetne megtörni a "kelták" lendületét? Hogy lehet semlegesíteni ennyi sztárt? Tette fel a kérdést sok hozzáértõ. A válasz egyszerû, mégis lényegretörõ: sehogy! A Lakers ugyan hét mérkõzéses gigászi csatát vívott a címvédõvel, de gyõzött a rutin, és nem mellékesen a biztosabb kéz. Közel állt az áhított sikerhez a Lakers, nagyon közel. Történt ugyanis, hogy a hetedik mérkõzés utolsó másodperceiben két pontos hátrányban lévõ Los Angeles-iek egy elkeseredett dobásra kényszerültek. A labdát felhozó West játszótársát, Baylort kereste, de Russell és Sam Jones õrizetében képtelenség lett volna kézbesíteni a játékszert, így a gyûrûtõl három méter távolságban lévõ Selvyhez passzolt, aki Heinsohnnal a hátán egy nyakatekert mozdulattal hosszabításra mentette az összecsapást. A ráadásban fej-fej mellett haladtak a csapatok, mígnem elérkezett az utolsó támadás, melyet ismét a Lakers vezethetett egy pontos hátránynál. Hundley hozhatta fel a csapatot, de Baylor és West ismét megjátszhatatlan volt. A bostoni védelem tökéletesen kikapcsolta a két zsenit, de Selvyrõl megfeledkeztek, így a Lakers apró hátvédje senkitõl sem zavartatva ereszthette el az utolsó dobást. Sikertelenül. A közel 20 ezres bostoni tömeg eleinte rémülten figyelte, ahogy a labda közeledik a gyûrû felé, majd pár pillanattal késõbb már önfeledten ünnepelték csapatuk ötödik bajnoki címét.
Bill Russel
Adatok:
Született: 1934. febr. 12., Monroe, Louisiana. Magasság: 208 cm Súly: 100 kg Egyetem: San Francisco ( három évig) Csapatok: Boston Celtics, 1956-1969
Pályafutás: Russell két NCAA-bajnoki címmel és egy olimpiai aranyéremmel érkezett Bostonba, ahol 13 év leforgása alatt 11 NBA-bajnoki gyűrűt szerzett, és kulcsembere volt az NBA történetében legnagyobb sikert elért csapatnak. Bill Russell példátlan sikerszériáját egyetlen sportoló sem tudta megközelíteni. A 208 cm magas Russell nevét 1955/56-ban ismerték meg az egymás után kétszer NCAA-bajnokságot nyert San Francisco egyetemi csapatának középjátékosaként. Remek fizikai adottságait lepattanók szerzésében és a kemény védekezésben érvényesítette, ezzel próbálva ellensúlyozni támadásbeli hiányosságait. Sokan feltették a kérdést, van-e jövője a profi kosárlabdában egy kevés pontot dobó középjátékosnak. Auerbach számára azonban ez nem volt kérdés. Csapata tele volt ponterős játékosokkal, neki lepattanózóra és indítóra volt szüksége. Lelki szemei előtt már látta Russell játékát, ahogy megszerzi a lepattanót, oldalra passzol Bob Cousynak vagy Bill Sharmannek, akik majd lefutják az ellenfelet. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy Russell megvalósítsa Auerbach álmait. Az 1956-os olimpián aranyérmet szerzett Russell még az év decemberében csatlakozott a Celtics csapatához, és mindjárt a kezdőbe került. Auerbach egyetlenegy utasítást adott neki: „Felejtsd el a pontszerzést, csak szerezd meg a labdát!” Russell 19,6-os lepattanóátlagot ért el első évében, és eddig soha nem látott módon védekezett. Ha az ellenfél kihagyta a dobást, Russell ott volt a lepattanóért, és indította a támadást. Ha egy csapattársa hibát követett el a védekezésben, Russell ott volt, hogy segítsen. Russell-lel középen a Boston Celtics 1957-ben megszerezte első bajnoki címét. A következő 12 idény alatt Russell pontátlaga (15,1) közepes volt, de lepattanózásban kimagaslott (22,5). Ötször lett a legértékesebb játékos, 12-szer szerepelt az All-Star-gálán, és Auerbach legvadabb álmait is felülmúlóan védekezett. A legtöbbet mégis hűsége jelentette: a bostoni klub 13 éve alatt ő volt az egyetlen állandó játékos, s egymás után 8 bajnoki címet (összesen 11-et) ünnepelt a csapattal. „Russell csapata sikeréért feláldozta egyéni dicsőségét. Ő minden idők legnagyobb centere.” – mondta Auerbach. Auerbach Wilt Chamberlain helyett tisztelte meg Russellt ezzel a kijelentésével. Olyan nagyra tartotta őt, hogy 1966-ban utódjává nevezte ki az edzői poszton. Russell, az első színesbőrű edző e sport történetében, két további bajnoki címhez vezette a Boston Celtics csapatát. | | | | |
|
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
